Mint a fecskék, ha melegbe vágynak, a világ legkülönbözőbb pontjain emberek százezrei szállnak rendszeresen repülőre, hogy aztán célba érve összebújva öleljenek ismeretlent és ismerőst, összeforrjanak egy édes-bús zene vérforraló ütemére, és pár hétig az ereikben vér helyett tangó csörgedezzen. Aztán újra gépre szállnak, elindul ki-ki a maga irányába a földgömbön, haza, vissza a szürke hétköznapokba. Amelyek könnyebben telnek, tudván, hogy eljön megint a nap, amikor visszatérhetnek Buenos Airesbe, a tangó fővárosába.

Milongának hívják egy a tangónál gyorsabb ütemű táncot is.

Mert ha ide egyszer eljön az ember, örökre megpecsételődik a sorsa. Attól kezdve mindig vissza vágyik. Bizony, én is benne vagyok a csapdában. Nem is kívánkozom ki belőle, az a helyzet. Pedig néha már úgy érzem, nem tudok lábra állni, ami nem is csoda. Napi egy-két tangó lecke, aztán a hajnalig tartó milonga, ember legyen a talpán, aki ezt bírja.

Pardon, mi is az a milonga? Nos a szó szigorú értelmében táncest. Komoly etikettje van, péládul lekérni szigorúan tilos. Ha a szabályok világosak, akkor órákat lehet itt eltölteni, egészen addig, amíg az ember lába vagy inkább szíve engedi. A végén úgyis, a fáradság győz, de milyen kellemes az. Ennyi ízelítőnek! Holnap elmesélem, hogy miképpen jutottam el a tangó hazájába és miért kortalanok itt az emberek. A milongák erotikával fűtött világáról itt olvashat.