Gyermekkoromban még rengeteget vonatoztunk, Tatabánya felé és vissza. Szinte minden állomáshoz volt valamilyen történet, de minket, gyerekeket mindig a biatorbágyi viadukt hozott izgalomba. A szédítő mélység fölött áthúzó szerelvény, a két hatalmas acélszerkezet, amelyen át a vonat közvetlenül az állomásra ért. És természetesen az, hogy a hidak két oldalán mindig őr állt. Már nem tudom, hogy katona vagy vasutas, de a nyakában géppisztoly lógott, az bizonyos…

Mindig megkérdeztük, hogy miért van ez így, és akkor előkerült Matuska Szilveszter. a „rém” hazai szinonímája. A tény a vonat beleesett a szakadékba és sokan ott lelték halálukat…

A vonatok már régen nem arra mennek és mi pedig csak nagy ritkán megyünk vonattal. És ekkor a munka véletlenül erre szólított: Biatorbágyra. Előttem állt a két hatalmas vasszerkezett. Illetve inkább felettem. Ezt természetesen meg kell hódítanom. Ez legalább negyven éves kötelességem…

A híd mely eredetileg összekapcsolta a két falut Biát és Torbágyot, a Füzes-patak völgyét íveli át. Az ikerviadukt első darabja 1883-84-ben, a második a pálya korszerűsítésekor 1898-ban készült el. Nem volt akármilyen mérnöki teljesítmény hiszen hossza 120-140 méter, magassága pedig 25 méter. Alatta megállni még a mai szemnek is félelmetes és hátborzongató. A hídfőket egy és kétnyílású kőboltozattal építették és a vasszerkezet felsőpályás, többszörös rácsozatú volt. Magyarán, a vonat a híd tetején szabadon láthatóan haladt. A vonal a legfontosabb hazai vasúti fővonal volt. Elsőként villamosították. Azután 1931 szeptember 12-én ( miért nem 11-én?) megtörtént a merénylet. A hidakat nem robbantották fel, csak az egyik híd, egyik sínszálát. Ez elég volt a gyorsvonat kisiklatásához és szakadékba zuhanásához.

A falu sokáig őrizte ennek a szomorú történetnek a kétes dicsőségét. Szinte még ma is sejtelmes hallgatás övezi a történetet és a falu is mintha szégyellené ezeket a csodálatos emlékeket. A hidak pedig túlélték a világháborút. Érdekes módon, nem robbantották fel őket. A hetvenes években a vasúti pályát északabbra helyezték, ezzel a viadukt elvesztette funkcióját. Sokáig kérdésese volt, egyáltalán megmenekül-e a bontástól, de szerencsére senkinek nem volt hozzá szíve. Most vasúttörténeti emlékként helyi védelem alatt állnak.

Az acélszerkezetet szabadon látogathatja mindenki. Annyira szabadon, hogy az év bármely szakában felsétálhatunk rá, a Füzes-patak partján kialakított parkolókból. A déli oldalt lezárták rácsokkal, de az északi viadukt mindenkié. A két ív között – a nyugati oldalon – lépcső vezet fel a szerkezetekhez. Igazán érdemes ide felmenni, hiszen a környék és Biatorbágy a lábunk előtt hever. Szinte hihetetlen szépségű a félig természetes, félig mesterséges panoráma. Az állandóan fújó szélben, akár át is sétálhatunk a másik oldalra. Valódi vonatok természetesen már nincsenek, de a pályán most is látható egy kis, rozsdás, keskenynyomtávú sínpár.

A világ sok pontján ennél lényegesen kisebb látványosságokat mutogatnak a külföldi és hazai turistáknak… Úgy látszik itt is a pénzhiány az úr. Talán egyszer lesznek szuvenírárusok, alkalmi túravezetők és vendéglátóipari egységek is az öreg viaduktok mellett. Persze lehet, hogy így a jó…

Biatorbágy és környéke amúgy is kellemes kirándulóhely, hiszen természeti látványosságokban és építészeti emlékekben is gazdag. Bián a református temetőben találhatók a  Szent Kereszt kápolna romjai, mely a 13. század végéről származik. A Sándor-Metterenich-kastély 1823-ban nyerte el mai formáját és feltehetően Híld József egyik korai alkotása.

Használaton kívül áll a 18. században épült Fáy-kastély, mely igazi barokk épület. Reméljük egyszer ez is turistákat vonz majd Biatorbágyra. Vagy a faluház, amelyben a település kultúráját és történetét lehet megismerni.

A környék amúgy is kellemes terepe a kirándulásoknak és túráknak. Innen könnyen bejárható a Zsámbéki-medence, vagy a pátyi-pincék egzotikus világa, Tök, Perbál, Törökbálint, Etyek vagy akár Budafok. Biatorbágy és környéke a kirándulni vágyóknak sem okoz csalódást. Bebarangolhatjuk a Tétény-Sóskúti-fennsíkot (ez a középkori Torbágyerdő), megcsodálhatjuk a látványos formájú Nyakas-követ, elkísérhetjük egy darabon a Benta-patakot, de ellátogathatunk az Iharos-erdőbe vagy a Pecatóhoz. Ha szerencsénk van, utunk során rátalálunk a hegyoldalban megbúvó, 100-150 éves borospincékre, amelyek némelyike még ma is kitűnő fehérborokat rejt.