Soprontól öt kilométerre volt a telkünk, apám pincét, arra csinos víkendházat is épített, ennek csinosítgatásán dolgoztunk minden nyáron. Papíron gyümölcstároló volt, ami szintén igaz lett, mert mindig a kis konyhában tároltuk a mézédes sárgabarackot (nem olyan gumiízűt, mint amit mostanában árulnak a multik), a cseresznyét, epret, málnát.

Minden hétvégén kimentünk a Zsigulival, később Trabant kombival. Így tettünk augusztus végén is, ott hallottuk, hogy nem messze, a páneurópai pikniken kiengedték a keletnémeteket.

Mikor ennek híre ment, egy ideig nem volt megállás. Naponta NDK “turisták” sokasága érkezett, hogy megpróbáljon átszökni. Nem tudom, milyen térképük lehetett, de valamiért rengetegen a kertünk aljában tették le a kocsit. Hát tudtam volna mutatni nekik sokkal jobb utat.

Ők azonban nem kérdeztek semmit, mentek az erdőnek. Szeptembertől pedig annyian jöttek, hogy öröm volt nézni a réten sorakozó autókat. Amiatt erősödött a roham, mert Magyarország 11-én egyoldalúan felfüggesztette az NDK-val korábban kötött, a keletnémetek kiengedését megakadályozó szerződést, és szabadon átmehettek (előtte hivatalosan nem, gyakorlatilag a nővérem akkori barátja határőr volt, s szinte soha nem akart elkapni senkit). Azért többen ekkor is inkább a kerülőutakat választották, biztos, ami biztos.

A kocsik mindenesetre ott maradtak a kertünk végében. Annyit életemben nem rodeóztunk, mint akkor a haverokkal. Volt, amelyiket tengelyig süllyesztettünk az ingoványos talajba. De nem vittünk el belőlük semmit, még a kazettát sem az egyik jól felszerelt Trabantból.

Aztán egyik napról a másikra eltűntek az autók, állítólag begyűjtötték a hivatalos szervek. A mai napig nem tudom, mi lett a sorsuk. De utána már nem is érdekelt senkit, hisz eljött a szabadság, s a Volvo lett az álmok tárgya, mint tudjuk a KFT-től.