Aztán eszembe jut első összecsapásunk Oliverrel, aki még csak másfél éves volt, de ugyancsak kiállt az igazáért; a mummyt akarta, és én nyilvánvalóan nem a mummy voltam, még csak nem is hasonlítottam rá. A kölcsönösség jegyében végül egy kekszért cserébe hagyta abba a sírást, már csak azért is, mert a kakaós édesség teljesen kitöltötte a száját. Ez aztán mindkettőnknek a hasznára vált, barátok lettünk; ’Kara breakfast’ – sipított, és már csakis én adhattam neki reggelit. Az csak most jut eszembe, hogy talán minden reggeltől a kekszet várta, olyan újra és újra megújuló reménnyel, amit csak később nő ki az ember.

Daddy ügyvéd volt, méghozzá az a fajta, akinél a munkával töltött órák száma egyenesen arányos a hazahozott fontok mennyiségével. A sok munkanaphoz sok frissen vasalt ingre volt szüksége, vasaltam hát serényen, és leginkább éjjel. Mummy egyik este egy teljes évad ’24’-gyel kopogott be hozzám,- Legyen mit néznem közben – mondta - neki ez a kedvence. Ez aztán mindkettőnknek a hasznára volt, cinkostársak lettünk, reggelente pedig összekacsintottunk a müzli fölött.

Daniel négy éves volt és ugyanennyi órája kellett volna aludnia, ő azonban éber kitartással várt rám az ágyában, mikor egy több napos távollét után megérkeztem. Majd’ kiugrott a bőréből örömében – ezt egyébként mindig szerettem volna tudni, miért mondják, hogy a bőréből, és tessék -, én meg majd’ elbőgtem magam ekkora, nem várt s nem érdemelt öröm láttán, amit csupán az én létem okoz, és megértettem, hogy au pairnek lenni; az szolgálás, az kiváltság, az kölcsönösség.

(Pálossy Klára)