A dolog úgy kezdődött, hogy kedves kirándulásra indultunk egy lapp rénszarvastenyésztőhöz. A rének barátságosan álldogáltak az erdő közepén, a keményre fagyott havon. Majdnem mind egyformának tűnt, bár állítólag a hímek agancsának fesztávolsága akár két méteres is lehet, a tehéné pedig ennél jóval kisebb. Mivel a látogatásnak komoly tétje volt, ugyanis meg lehetett szerezni a rénszarvas vezetői jogosítványt, nem tétlenkedtünk sokáig. Következett az amerikai típusú oktatás. Egyszerű, velős, és minden részletre kiterjedő. A rénszarvas vezetése igazából rém könnyű, mert hogy ha nógatom a rénszarvast, akkor szalad, ha megrántom a kötelet, akkor megáll.

Előttem többen is vállalkoztak erre a mutatványra, a rénszarvas kellemesen baktatott velük, mentek egy kört, mi ebben a kunszt? Meg is jegyeztem a helyi lapp kísérőnek, hogy ez igazán nem komoly dolog. Rám nézett, valami olyan tekintettel, hogy ?majd én megmutatom neked kisfiam, mi a komoly?. Ráültem a szánra. Itt csak annyi a titok, hogy vízszintesen ki kell nyújtani a lábunkat, nem úgy, mint amikor szánkózunk a domboldalon. Bal kézzel lehet kapaszkodni, jobb kézzel pedig fogni az istrángot. Indulás előtt derék lapp barátunk odament a rénszarvashoz, és egy kedveset csípett a fenekébe. A rénszarvas felágaskodott, mint a paripák a westernfilmekben, majd olyan sebességgel kezdett el rohanni, hogy éreztem, ez nem tréfadolog. Kétségbeesetten kapaszkodtam a szánba, az állat nem lassított. Másodpercek alatt odaértünk egy éles bal kanyarhoz. A szánkó felemelkedett a havas-jeges útról, akkora volt a sebesség. Végre átérezhettem, hogy milyen lehet Mikulásnak lenni, amikor repül a rénszarvas szánon. A kanyar második szakaszánál már biztos voltam benne, hogy felborulok. Szerencsére azonban sikerült áthelyezni a súlypontomat, úgyhogy kimelegedve visszaérkeztem a kiindulási ponthoz.

A jogosítvány rendben, csak az ujjlenyomatomat kellett elhelyezni a papírka közepén. Öt évig érvényes, és ez igen fontos, hiszen bármikor jól jöhet az embernek, hogy szabadon űzheti a rénszarvasokat.