Hazafele sétálunk, a hó túl fehér, ahogy csikorog a csizmánk alatt, az arcunk túl piros, ahogy boldogok vagyunk. Számoljuk, hány kivilágított karácsonyfát látunk az ablakokban, nővéremé a jobb oldal, enyém a bal (mindig mindenből a bal ), és cserélünk, ha kisgyerek módjára őszintén és túlzón igazságtalanságot sejtek; mert hogy lehet, hogy eddig az én oldalamon csak öt volt, mikor az övén tizenegy?

Anyám a karácsonyi séták idején otthon marad, és én nem értem, hogy nem találkozik sosem az angyalokkal, akik közben feldíszítették a fenyőnket. A fa elér a plafonig - még le is kellett vágni a tetejéből, hogy beférjen -, sokáig kellett hát dolgozniuk.

Megszólal az apró harang a nagyszobában; bemehetünk végre - ez a halk csilingelés olyan nekünk, mint a kutyámnak a mikró sípolása vagy a zacskó zörgése -, és mohó várakozásunk létjogosultságot nyer. Anyám egyébként megunhatta az angyalok után faggató kíváncsiságomat, mert egyszer azzal fogad, hogy képzeljem csak, látta őket: hárman voltak, egészen aprók, ekkorák, ni!? mutatja a hüvelyk-és mutatóujjával, és még ma is mosolyog a szám érte.

Ma már tudom, hogy a patakot nem én, hanem apám ugrotta át, hogy a fenyőfát nem az angyalok, hanem anyám díszítette fel, hogy az ajtó túlsó oldalán nem a Jézuska, hanem nagyanyám csengetett. Mára az angyalok a gyermekkori patakba fulladtak, a nagyanyám meg felment a helyükre.

Én pedig az Ikeába járok karácsonyért - leárazás van, láttam a katalógusban -, odateszem a futószalagra az éjjeliszekrény és egy szőnyeg közé, és kártyával fizetek.

( Pálossy Klára )