Őrizte a hegyet a KGB is, mint ördög a tömjénfüsttől, úgy féltek a litvánok hitétől. A lengyelek és az írek mellett talán a litvánok azok Európában, akik nagyon komolyan veszik a kereszténységet és a katolikus vallást. Akárcsak Varsóban, a litván fővárosban is vasárnap délelőtt tömve voltak a templomok és nem csupán időseket, hanem nagyon sok fiatalt is láttam. A Szovjetunió vezetése aztán olyan tervet is készített, hogy ide egy vízerőművet építenek, azzal talán képesek lesznek elárasztani a területet. Annyi gond volt, hogy nem tudhatták, az egész régióban ez mekkora kárt okozhat majd, nem tudhatták, hol áll meg a víz.

Tehát ez a projekt szerencsére nem jött össze, egyébként is nagyon kilógott a lóláb, hogy mindez csak ürügy, mert ami igazán csípi a szemüket, az a Keresztek hegye (litvánul: Kryžių kalnas). És olyan is megesett, hogy azt híresztelték, a környéken járvány tört ki, közegészségügyi okok folytán nem tanácsos senkinek sem a hegyre menni. Vagy csak szétverték a fakereszteket, a fémkeresztek meg mentek hulladékként a litván hulladékgazdálkodási MÉH-be.

Ennek ellenére a litvánok, akárcsak a középkorban, folyamatosan állították a kereszteket. Akad itt nagyon egyszerű, ami tisztességgel szólva, csak a két léc, és akad grandiózus, művészi mestermunka, amelyek a három méter magasságot is elérik, és rájuk a kisebb keresztek kitűnően felerősíthetők. De akadnak itt fémből, kőből, vagy egészen egzotikus anyagokból készült mementók, amelyek nem csupán a helyiek, hanem a turistáknak is keze nyomát viselik. Mert ez napjainkra már nemzetközi zarándokhely, kegyhely lett, a szovjet időkben ide nem jöhettek turisták. Jellemző módon, azoknak a magyaroknak, akik akkoriban megszerették volna nézni Kárpátalját, részletes útitervet kellett benyújtani, hogy mikor érkeznek Munkácsra, mikor látogatnák meg Beregszászt, Ungvárt, a Vereckei-hágót. De legalább mehettek.

Minden keresztnek megvan a maga története: születések, házasságkötések, a betegekért való fohászok, az elesett katonákért való imák, vagy egyszerűen csak a megszállás elleni tiltakozás. A 1831-es parasztlázadás áldozatainak hozzátartozói például rengeteg keresztet helyeztek el itt, mivel a cári kormány nem engedélyezte, hogy a családok halottaikat illő módon temethessék el. Egyébként szó volt róla, már a középkorban is létezett a hely, a domb, ám nincs írásos bizonyíték arra, hogy pontosan mikor kezdődött a keresztkihelyezés. Legendák, mondák azonban léteznek olyan hősökről, akik a túlerőben lévő hódítók ellen inkább a halált választották, ám nem adták meg magukat. Állítólag nekik állították az első kereszteket.

Egy másik legenda szerint az első keresztet egy édesapa állította itt fel annak reményében, hogy ez majd segít meggyógyítania a beteg lányát, aki néhány nappal később valóban felépült. Ez hallván sokan szintén kezdték el idehordani a különféle feszületeket. Újabb legenda: a dombon eredetileg egy templom állt, amelybe villám csapott, az épület kigyulladt és mindenki bennégett. Az itt élt szerzetesek emlékére állították az első kereszteket – így szól a litván rege.

Az első világháborút követően Litvánia visszanyerte a függetlenségét, hogy aztán azt 1940-ben, a másik két balti állammal, Észtországgal és Lettországgal együtt elveszítse. Egyébként itt jegyezném meg, például otthon olykor egy kalap alá vesszük a balti államokat, pedig dehogy… Észtországban a svéd hatás nagyon erős, Lettország fővárosa Riga, jelentős Hanza-város volt, itt a német dominancia érvényesül. A litvánok hosszú időn keresztül közös nagyfejedelemségben éltek a lengyelekkel, itt velük van sok közös vonás, a közös múltból fakadó számos dolog.

Maga a hegy, vagy inkább maga a domb, egy kora középkori földvár maradványa. 1993 szeptemberében II. János Pál pápa mintegy egymillió hívő előtt celebrált szabadtéri misét. Látogatása során azzal bízta meg a ferences rendet, hogy gondozza a zarándokhelyet és építsen kolostort. Utóbbi alapkőletétele a kilencvenes évek végén volt, avatása 2000 júliusában történt meg. Sólyom László, Magyarország köztársasági elnöke 2006 szeptemberében litvániai hivatalos látogatása során állított itt keresztet.

Ideje volt visszaindulni a litván fővárosba, Vilniusba, a szállásra, egészen pontosan 219 kilométernyi út állt előttem. Mindenképpen szerettem volna egy utolsó képet, ezt találtam a legjobb búcsúfotónak.

Drávucz Péter riportja