Délután 1 óra egy lusta forró szombaton. Miskolc sétálóutcáján bóklászva jól jön egy sör. Kávézókban nem túl hangulatos iszogatni a folyékony kenyeret, így betérünk egy mellékutcába. Piros virágos, parasztszekerekből kialakított vendéglő-teraszra bukkanunk. Kispipa Halászcsárda. Kicsit meghökkenünk. Az acélváros gasztronómiáját még nem próbáltuk, de, ha mégis ezt tennénk, akkor is inkább a kemény kohászok kirántott húsa jut az eszünkbe. Persze ez is csak olyan közhely, amelyen érdemes túl lépni. Így kipróbáltuk, hogy folyótól amúgy meglehetősen távol, egy XIX. században épült polgári házban berendezett étteremben milyen halételeket kínálnak.

Vendég rajtunk kívül nem volt, ami talán érthető a szombati kánikulában. A pincérek készségesen érkeznek, láthatóan örülnek, hogy végre vendég ül az asztalhoz. Nem sokat gondolkozunk és a halételek iránt érdeklődünk. Pontosabban, hogy mit takar az étlapon szereplő korhely halászlé. Az ember azt hinné, hogy káposztával bolondítják az ételt, de nem, sokkal inkábba tejföl és a citrom adja az egyedi ízt - világosít fel bennünk a pincér. Nosza, próbáljuk ki - végül is egyszer élünk és, hogy teljes legyen a kép még haltepertőt is rendelünk.

Az étel gyorsan kész, vélhetően nem akkor kezdték el fogni a halat, sokkal inkább arra gyanakszunk, hogy itt bizony felkészültek az éhes emberek rohamára. Mi azért jobban szeretnénk a friss alapanyagot (by Gordon Ramsey), de nem a Pokol Konyháján vagyunk. Amúgy egész jó. A csípősséget ugyan zöldpaprikával próbálják előállítani, de a hal finom. A tejfölös, citromos bolondítás persze sokat elvesz az eredeti paprikás hallé-ízből, de mi voltunk a kalandvágyók. A tepertő azonban kifogástalan. A hagyma pont annyira csíp, amennyire egy étteremben még elmegy, a fűszeres vaj pedig isteni. A kenyér is frissnek tűnik. Könnyű halebéd egy olyan miliőben, ahol nem várná az ember. Kipróbálható, de azért halételeket inkább Baján egyenek. Ott zsigerből értik a módját.