Hogy a mohácsi sokácok a telet vagy a törököt kergették-e el maskarájukkal, az maradjon a néprajzkutatók problémája. Ma viszont az ország legnagyobb – és legkülönlegesebb – karneváljára vonzzák ide a turisták tízezreit.

Az autópálya vasárnapi forgalma egy pillanatig sem árulkodott arról, hogy jeles esemény készül Mohácson. Nem húztak el mellettünk tömött turistabuszok és nagy családi járgányok sem alkottak kocsisort. Mondhatni, egyedül haladtunk. Aztán, Szekszárd körül megmozdult valami, sőt Dunaszekcső után már nem voltunk magányosak. Mégiscsak lesz ebből valami…

Mohácson pedig boldogan konstatáltuk: itt parkolni sem lesz egyszerű feladat! Mert sokan voltunk.

A kocsiból kikászálódva azonnal megcsapta orrunkat a jellegzetes mediterrán konyha összes szabadtűzön készített különlegességének illata. Akár behunyt szemmel is elindulhattunk volna a Széchenyi tér irányába. Ezt persze azért sem próbáltuk ki, mert szerencsére – hála az internetnek – felvérteztük magunkat programajánlattal és térképpel. (Mellesleg, eddig minden évben csak utólag szereztünk tudomást arról, hogy Busójárás volt, az előzetes tájékoztatás valahogy mindig elmaradt.)

Hogy a Busójárást miért hívják pont így, az már az első öt percben kiderült számunkra. Egyszerűen azért, mert ilyenkor Mohácson busók járnak az utcán. És ez nem vicc!

A legelképesztőbb helyeken, a legváratlanabb időpontban, szőrbundás, álarcos – ami egyáltalán nem volt rémisztő – villával, vagy buzogánnyal felszerelt helybeliek jöttek elő körülöttünk. A dolog báját pont az adta, hogy ez pár perc után teljesen természetessé vált! Látva a világban egy-két hasonló eseményt, azt kell mondanom ennél spontánabb, kedvesebb maskarákkal még nem találkoztam. És a várost ellepő turisták – rengeteg külföldi – is ezen a véleményen voltak. A nagy keveredés közepette nem kellett a gyerekeket sem nyugtatni vagy vigasztalni, hiszen a busó egy barátságos mohácsi lény, aki beáll a fotózáshoz, koccint a pálnkával és lisztet szór a lányok fejére. Persze, a lányokkal mást is csináltak – persze nem komolyan -, de hát ez mégiscsak egy ősi termékenységi ritus!

A főtéren, a magyar és török zászlóval fellobogózott városháza előtt már állt a hatalmas máglya, amelyen végül majd elégetik az idei telet…

Az idő haladtával – mintha átérezni a dolog jelentőségét –, a nap is kisütött, ami meghozta a vendégek és a maskarák táncos kedvét. Többezren – aprók és nagyobbak – ropták a kólót a színpad előtt. Pedig, még nem is volt dél! Ez persze szervezett program volt, ahogyan az is, hogy a hagyományoknak megfelelően a busók ladikkal kelnek át a Dunán, a Sokác-révnél. Vártuk is kibiztosított fényképezőgéppel, többszázad magunkkal…

Tíz perc után derült, ki, hogy ez nem az a rév. Lett is egyszerre akkora busók-után járás, hogy csak még! De nem panaszkodtunk, mert sikerült odaérnünk és olyan képek készültek ott…. Ez így volt tökéletes!

A busók pedig csak szaporodtak, sokasodtak. Nemcsak számban, hanem formában, fazonban, méretben és közlekedési eszközben is. Voltak gyalogos, lovas, szekeres, traktoros és – ők voltak a kedvenceink –, Wartburgból készített mozgó, kerekes ördögön közlekedők is. Egyik kedvesebb volt, mint a másik. A busófelvonuláson és avatáson azután kimerült a fotóapparátus memóriája és nem volt szívünk egyet sem letörölni a képek közül.

Közben – ha már ilyen barátságosan kínáltak – nem lehetett kihagyni pleskovicát, a girost, a kenyérlángost, a rétesek számtalan válfaját. Mindez leöblítve valamivel (nem mondom el mivel, mert én vezettem). Hogy ezek a törökök mitől rohantak el? Szó, ami szó, az idei tél máglyára került a boszorkájával együtt!

Nekünk Mohács kellett! Hát nem?