Sőt, a hinduk szerint Varanászi a világ elpusztulása után is fennmarad, mert Siva főisten megóvja legkedvesebb városát. Ezen gondolatoknak köszönhetően optimistán szálltam taxiba Varanászi repülőterén, hiszen mi bajom lehetne, a Gangesz-parti legszentebb hindu város tutira megmarad. A repülőtér viszonylag messze volt a központtól, így a riksát egyelőre mellőznöm kellett. A kis hotel kétszáz méternyire volt a folyótól, a legfelső emeletén foglaltam szobát, mert innen pazar kilátás nyílt az egész partszakaszra, a vízhez vezető lépcsőkre, amelyeket itt ghatnak hívnak. Mintegy száz van belőlük és ezeken keresztül lehet lejutni a rituális megmártózáshoz, itt mosdatják a holtakat és a lépcsők tövében égnek a halotti máglyák. A nap huszonnégy órájában.

A legnagyobb lépcsősor a Manikarnika Ghat, itt folyamatosan máglyák sokasága ég, fotózni csak messziről szabad, ezt természetesen megtettem.

Közelről viszont tilos, árgus szemekkel figyelik a turistákat. Nem segít az sem, ha valaki trükkös módon csónakról fotózna, a vízi járműveket sem engedik közelebb egy bizonyos távnál, igaz, ez bizonyos mértékig megoldható egy jó fényképezőgéppel.

Nyugati ember számára mindez döbbenetes élmény. Honnan tudhattam volna, hogy az égő emberi húsnak émelyítő, édeskés szaga van, amitől egy idő után úgyis rosszul leszel?

És meg sem mertem mozdulni, amikor a szertartás végén a család legidősebb férfitagja (ez a hagyomány), egyetlen ütéssel összetörte az elhunyt koponyáját, erre azért van szükség, hogy a lélek szabadon távozhasson. A hamut, a csontokat mind beleszórják a Gangeszbe. Mennyire fertőzött a folyó? Rettenetesen. Az E. coli baktériumok száma a megengedett mérték ezerszerese.

A város összes lakossági és ipari szennyvize tisztítatlanul kerül a folyóba, ilyen vascsöveken keresztül.

És nem csupán az elégetett maradványok kerülnek oda, dehogy. A terhesen meghalt nőket, a kígyómarás miatt elhunytakat, és azokat a legszegényebbeket, akik családjának nem tellett fára, egyszerűen a vízbe dobják. Ha egy nyugati ember egy kortyot is inna, sőt, ha a bőrére pár csepp is kerül, tanácsosabb bemenni a legközelebbi kórházba.

Sokan a szükségüket is a folyóban végzik, az alábbi női wc már nagy előrelépésnek bizonyul.

Egyébként nem Varanászi az egyszemélyi felelős, a Gangesz vízgyűjtő területén ötszáz-hatszázmilliónyi ember él, és ugyanezt művelik. A folyóban élnek édesvízi delfinek (ez rendkívül ritka, hiszen alapvetően tengeri élőlények), igaz, a szerencsétlenek a szennyezett víz miatt vakok. Gyáva, óvatos nyúlként két napig gondolkodtam is a csónaktúrán, ám aztán a fényképezőgépemre néztem és azt mondtam, lehetetlen, hogy a vízről ne fotózzam meg a ghatokat, a máglyákat, a régi maharadzsa palotákat, a várost, a zarándokokat, az ide egyszerűen csak meghalni jött embereket, a szent teheneket, szent gurukat.

Delfineket is szerettem volna fotózni – nem jött össze. Vízben úszó rothadó testeket viszont nem szerettem volna fotózni – nem lehetek elég hálás, hogy ez viszont összejött. Mert a Gangesz vizét nem csupán a zarándokok keresik fel, akik szerint, ha megmártóznak a szent vízben, vagy isznak belőle, megszabadulnak földi bűneiktől, legyőzik a gonosz erőit. Ezért fürdés előtt úgynevezett púdzsát, azaz imádságot mutatnak be.

A papok sárga és piros festékkel kenik be a hívők homlokát, ősi, védikus dalokat énekelnek. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is hallok szanszkrit éneket, beszédet. Akik pedig nem zarándokok, hanem meghalni jöttek, és testük a Gangesz vizébe kerül, megszabadulnak az újjászületés kínkeserves gyötrelmeitől és elérik az örök fényességet, a Nirvánát. Erre rá is segítenek, napokig nem esznek, nem isznak, hogy minél gyengébbek legyenek, minél gyorsabban elérjék a célt.

A Manikarnika Ghat mellett a legismertebb a Dasaswarmedh Ghats, itt ugyanis minden este elkezdődik egy Ganga Aarti-nak nevezett ünnepség. A lépcsősor neve annak állít emléket, hogy Brahma (a már említett Siva, illetve Visnu mellett ő a hindu mitológia harmadik főistene), itt áldozott fel tíz lovat. (das – tíz, aswar – ló, medh – áldozás) A rituális ceremónia, a zene, a színek, a füstölők, a virágfüzérek, a tánc emberek ezreit ragadja magával, sokan csónakról és nem a partról figyelik a szertartást.

Nem csupán a folyó szennyezett, számos, sőt minden bántás nélkül mondom, a legtöbb indiai városhoz hasonlóan Varanászi is mocskos, szeméthegyekkel teli. Őgyelegtem a sikátorokban, kerülgettem a szent teheneket, a tehénlepényeket, a kóbor kutyákat, a háztetőkről leugráló tolvaj majmokat.

Az utcán koldusok csúsztak-másztak, gyerekek aludtak a kapualjakban. India a világ legszennyezettebb országa, és bár például Thaiföldön legtöbbször utcai árusok grillezett ételeit eszem, itt nem feledtem az aranyszabályt: az utcán enni tilos. És mégis, akadt valami a város hangulatában, ami megfogott, a bűz, a zsúfoltság ellenére, talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy a végtelen és megfoghatatlan idő. Akár késő este, akár kora reggel, amikor a Nap fénypalásttal borította be a szent várost, sokszor éreztem, ez bizony nem a 21. század.

Semmi olyasmit nem láttam magam körül, ami a jelenkorra emlékeztetett volna, félezer évvel ezelőtt is ugyanilyen volt minden. Majd azt mondtam magamban, te akartál idejönni, Isten hozott a középkorban.