A Nyugati felől érkezem, elhárítok egy Fedél Nélkülit, visszafújom a ködként felém áramló cigarettafüstöt, és kikerülök egy csapat ’gyanús fiatalt’, mert félni én előbb tanultam anyámtól, mint járni. Színházba megyek, még ki is öltöztem. Sétálok a körúton, és úgy érzem, tényleg körbe-körbe megyek, maradtam volna otthon (pedig pár órája még hogy örültem ennek a potyajegynek! ), aztán hirtelen egy kisebb ünnepi tömeg közepén találom magam, és én elfelejtem a felborult szemetest, a csikkeket, a kombinót, mindent. Itt vagyok végre. A Madách Színház péntek esti előadásán pedig úgy tűnik, ismét teltház van.

Minden két hónapban egyszer jövünk. Nem csak ide, persze. Amit épp az öregasszony kinéz! – somolyog – azt hiszem, erre mondják, hogy kackiás - bajusza alatt egy hetven év körüli, öltönyös bácsi, az említett hölgy pajkosan karol belé. Talán évtizedes hagyományú élcelődés ez, az idős házaspár pedig évtizedek óta megjelenik minden második hónap szombatján a színházban, és mosolyog.

Az eltéveszthetetlen épület előtt épp az utolsókat szívja a dobozos Milli kakaóból a családapa, a színház büféje nem csak nekem drága, a körúton pedig mindig talál az ember egy ABC-t. Az anya aggódó oldalpillantásokkal lesi, vajh’ ki a tanúja ennek a képtelen s teljes megaláztatásnak, a tizenéves leányzó pedig a biztos két és fél méter távolságból keresgéli legdacosabb arcát.

Hat éves forma kisfiú fut át az előcsarnokon, elismerésre méltó ügyességgel szlalomozva a fekete harisnyás – és nadrágos lábak között. Az édesanyja négy lépés hátránnyal követi, megmosolyogtató ügyetlenséggel egyensúlyozva a magassarkúján. Én mondtam, hogy hagyjuk itthon – feleli a lila inges, ifjú apuka a kérdésemre, hogy vajon nem túl kicsi-e a gyerek a színházba járáshoz.

A feleségem viszont mindenáron el akarta cipelni. Azt mondja, jobb, ha szokja – folytatja, majd bocsánatkérő legyintéssel indul a többiek keresésére.

Converse tornacipős, kamasz klónok támaszkodnak a lépcsőkorlátnak. Kilencedikesek, az osztályfőnök ötlete volt, hogy művelődjenek. Naná, legközelebb meg már operába megyünk! - mondja az egyik, a falkavezér lehet, szavaira beprogramozott, zavart-hangos nevetés a válasz.

Hál’ Istennek jön a tél, most már nekünk is van munkánk.– meséli a ruhatáras néni, hiszen színházba nem csak a közönség jár. Meg borravalónk – nevet a társa, és visszagyömöszöl egy sálat a blézer ujjába.

Közönségnek lenne azonban nem olcsó. 1000 forintért az ember már hallhatja, 6200-ért pedig az erkélyről vagy a földszint első soraiból láthatja is Az Operaház fantomja című Webber musicalt, míg egyes előadásokra már 4700 forintért megkapjuk a legjobb helyet. A társadalom miniatűr leképezése ez, ahol az ülések sorszáma egyenlő a ranglétra fokával, az egyenlőség eszméjét pedig meghagyjuk a szabadkőműveseknek.

Anyám, valami színházról meséltél, amiben mindenkinek lesz néhány jó szerep… - énekli az Edda, és valóban. Van itt bérletes, aki még mindig reszket a színház varázsáért; randizó, aki moziba és étterembe már vitte; polgár, akinek ugyanolyan kötelessége színházba menni, mint karácsonykor benézni a templomba; fiatal és alternatív művészlélek; elcipelt és kínlódását erősíteni vágyó kamasz és szőrmebundás dáma. Nyugdíjasok, dolgozók és fiatalok, akik igenis járnak színházba. A kérdés inkább az, hogy miért?

( Pálossy Klára )