Berlinben persze nem a várost 28 éven át kettészakító, 160 kilométeres, gyűlölt betonépítményt akarják vissza, csupán azt hiányolják, hogy a német történelemnek erre a rendkívül keserű időszakára jóformán már semmi nem emlékeztet. Az egykori NDK összeomlását követően ugyanis a falat villámgyorsan lebontották, abból kiindulva, hogy a berliniek életét évtizedeken keresztül megkeserítő építményből lehetőleg semmi ne maradjon.

Az egykori keletnémet kommunisták 1961 augusztus 13-án kezdtek hozzá a fal építéséhez.

Több mint húsz év elteltével azonban neves berlini személyiségek rádöbbentek arra, hogy mementónak mégis csak meg kellett volna hagyni néhány falszakaszt. A mai fiatal generáció ugyanis ennek hiányában aligha képes megérteni az egykori fal, a szögesdrótok, a megfigyelő tornyok, a lőállások és az őrkutyák brutalitását, azt, hogy annak idején a berlini fal mentén legkevesebb 130 kelet-berlini menekülő vesztette életét.

A hét végén Berlin egy volt polgármestere állt a különös "újjáépítést" sürgető mozgalom élére. Eberhard Diepgen 1984 és 1989 között még Nyugat-Berlin, majd 1991 és 2001 között már az újraegyesült Berlin első számú vezetője volt.

A korábbi polgármester egy lapinterjúban a "bontást" történelmietlennek és elsietettnek nevezte. Emlékeztetett arra, hogy a befestett apró faldarabok tömkelegét a sikeres forradalom emlékére szétküldték a világban, a megmaradt darabokat pedig egyfajta turistacsalogató egzotikumként Berlinben árusítják. Az egyetlen megmaradt, kevesebb mint másfél kilométeres, Berlin keleti felében található, csaknem 100 ország, köztük Magyarország festőművészei által "kipingált" falszakasz, az úgynevezett East Side Gallery pedig igazán csak szabadtéri múzeumként és turistalátványosságként szolgál, a történelmi valóságra egyáltalán nem emlékeztet.