Nem magunktól választottuk a helyet. Egy ismerős hívott meg családi program részeként. Egyből újságíró-fokozatba kapcsoltunk. Elő a tablet fotókészülékét, az ízlelőbimbókat tesztelős üzembe állítottuk, szemünk és fülünk pedig szondázta a kiszolgálást.

Egy panzió étterme amúgy ritkán ígér túl sokat. A vendég, ha későn érkezik haza, akkor bekaphasson még valamit, hogy ne a közeli étterembe kelljen elslattyognia. Reggelit meg amúgy is muszáj készíteni, tehát a konyha adott. A Rózsa panzióban ezt másképpen gondolják. Talán nem véletlenül, hiszen a Zsóri fürdővel szemben találhatók és ide nem csupán a magyarok járnak, hiszen a gyógyvíz messze földön híres. A szlovákoknak és osztrákoknak pedig kell a figyelmes, sőt kedves kiszolgálás.

Megkaptuk, a termetes pincér asztalt választ nekünk (az ablaknál a 6 személyes csak önökre vár), majd joggal ajánlja a zöldséglevest gombóccal és nélküle is. A cipóban szervírozott tárkonyos szervasragú leves, azonban inkább korrekt, mint emlékezetes, pedig volt benne minden, amit ígértek.

Amiről azonban meg kell emlékezni az a kapros túrós csusza. Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy étteremben is valaki egy kicsit odaégesse a tésztát. Nem szénfeketére, hanem barnásra sütve. Nagymamám sohasem árulta el, hogy csinálja ezt, de itt tudják. A pörc mesterien oszlott el a tekintélyes adagon. Tudják a legtöbb helyen az étel egyik sarkában, vagy a tején pihen egy kupac sült szalonna. Magyarán a Rózsában kifogástalan. Kiváló még a grillezett mangalica szűzérmék zöld spárgával, pirított gombával.

Az adagok magyaros elvárásokat és nem a 100 dolláros, Gordon Ramsey féle rizottók mennyiségét követik. Azaz valóban jó lakunk, még ha ezt egy élelmes dietetikus nem is nézné jó szemmel. Ráadásul ilyenkor a vendégforgalom is pont akkora, hogy ne érezzük megunkat magányosnak.